|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hrabal, Bohumil 2008. június 11.Az erdélyi magyar színházaknál az évadzáró előadás után sem nyári fesztiválok kötik le a színészek nyarának egy részét. A vadásztársaság volt az évadzáró előadás június 10-én Kolozsváron, folytatódnak a Tompa Gábor által rendezett III. Richárd próbái. A produkciót június 24-én á mutatják be Gyulán. A kolozsvári társulat esetében nincs szükség fiatalításra – közölte Tompa Gábor igazgató –, hiszen a társulat mintegy hetven százaléka 25–35 év közötti. Temesváron egy női és egy férfi színész állást töltöttek be, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál egy férfi színészit, illetve a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál négy férfi színészi és egy színésznői állást hirdettek meg. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál az évadzáró előadások között Roland Schimmelpfennig Nő a múltból, illetve Carlo Goldoni A legyező című produkciók láthatók. A Színházművészeti Egyetemen is sikeres évadot zárt: a Sok hűhó semmiért utolsó előadását a közönség tízperces tapssal jutalmazta. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház június 18-án zárja idei évadját, amikor a közönség szavazatai alapján átadják a legjobb színésznek és színésznőnek járó díjat. Másnap, 19-én indulnak a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiváljára, amelyen négy előadással vesznek részt. Dunkler Réka művészeti tanácsadó és dramaturg kifejtette, szakmailag a legsikeresebbnek mondható az Elektra, mely több hazai és külföldi meghívást kapott színházi fesztiválokra, és címszereplőjét, Jakab Orsolyát Uniter-díjra jelölték. A szatmári Harag György Társulat mögött szintén sikeres évad áll. Szállasi Katalin gazdasági referens arról tájékoztatott, hogy a gyermektagozattal együtt nyolc bemutató előadást tartottak, s a 28 bérletes ház önmagában is 28 350 nézőt jelent. A 21 tagú társulat négy most végző fiatal színésszel bővül. A nagyváradi Szigligeti Ede Társulat június 15-én zárja az évadot, a Shakespeare/B. A tévedések komédiája előadásával. Mivel a színháztermet restaurálják, a társulat a filharmónia és szakszervezeti művelődési házban játszott az elmúlt évadban. Meleg Vilmos igazgató szerint a mintegy 3500 bérlet és az, hogy minden előadáson megtelt a nézőtér, azt bizonyítja, hogy a váradiak nem pártoltak el a társulattól. Az évad legsikeresebb stúdió-előadásaival zárja az évadot a temesvári Csiky Gergely Színház. Június 15-én a dán L. Knutzon Közeleg az idő című abszurd drámáját, 16-án hétfőn B. Hrabal Sörgyári capriccio című kisregénye alapján Szilágyi Ágota egyéni előadását láthatja a közönség. Az évad utolsó előadása június 17- Csehov–Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabja. A bánsági színház több mint tízezer nézőt vonzott az elmúlt évadban. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban június 10-én mutatták be az Yvonne, burgundi hercegnő című színművet, román kritikusok meghívásával, román feliratozással. A társulat Kisvárdán mutatja be a George és Lennie-t június 24-én, valamint az Yvonne-t 26-án. A Tamási Áron Színház közel húszezer nézőt vonzott az elmúlt évadban. A már hagyománnyá vált évadzáró gálaműsoron szórakozhat a Csíki Játékszín közönsége június 20-án – közölte Parászka Miklós igazgató. Szokás szerint ekkor díjazzák a közönség ez évi kedvenc művészét, és ekkor adják át a Hunyadi László-emlékplakettet. A színház 55 ezres nézőszámmal büszkélkedhet. /Itt a nyár, az évad zár. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./2009. június 15.Az idei Irodalmi éjszakák és nappalok neptuni fesztiváljára tartó, Esterházy Péter újabb két, román fordításban megjelent könyvét /Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán és Hrabal könyve/ mutatta be a bukaresti Carturesti könyvesboltban. /Esterházy Bukarestben. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 15./2010. május 5.Esterházy megkapja a legmagasabb román irodalmi kitüntetéstA legmagasabb román irodalmi kitüntetést, az Ordinul Meritul Cultural in grad de Comandort adományozta Traian Băsescu államfő Esterházy Péter Kossuth-díjas magyar írónak 60. születésnapja alkalmából. A hivatalos indoklás szerint Európa egyik legnagyobb, nemzetközi szinten is elismert, sok nyelvre lefordított irodalmi munkásságáért, a közép- és kelet-európai térség problémáinak irodalmi szintű feldolgozásáért ítélték oda a kitüntetést. Esterházynak eddig nyolc könyve jelent meg román nyelven: A szív segédigéi, az Egy nő, a Kis magyar pornográfia, a Harmonia caelestis, a Javított kiadás, a Hrabal könyve, a Hahn-Hahn grófnő pillantása, valamint két dráma – a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok és a Harminchárom változat Haydn-koponyára – egy kötetben. (MTI) Transindex.ro 2010. június 9.Román állami kitüntetés Esterházy PéternekA bukaresti George Enescu Nemzeti Múzeumban veszi át holnap Esterházy Péter író a kulturális érdemrend legmagasabb, parancsnoki fokozatát. A kitüntetést az író nemzetközi szinten elismert munkásságáért és a térség problémáinak irodalmi megjelenítéséért kapta a román államtól. Esterházy Péter román fordításban megjelent művei: A szív segédigéi, Egy nő, Kis magyar pornográfia, Harmonia caelestis, Javított kiadás, Hrabal könyve, Hahn-Hahn grófnő pillantása, Rubens és a nem euklideszi asszonyok és Harminchárom változat Haydn-koponyára. Erdély.ma 2013. augusztus 23.Jubileumi évadot hirdetett a Szigligeti SzínházA nagyváradi Szigligeti Színház idén ünnepli névadója születésének 200. évfordulóját, így az új, 2013-2014-es színházi évadot ezen jubileum jegyében szervezik meg – mondták el a társulat vezetői sajtótájékoztatójukon. Czvikker Katalin főigazgató kiemelte, az elmúlt évad nézőszám szempontjából messze felülmúlta az azt megelőzőt: több mint 78 ezer néző tekintette meg a színház három társulatának előadásait, amely több mint 50 százalékos emelkedést jelent. Ehhez hozzájárul még az is, hogy az elmúlt évadban 316 előadásra került sor, amely szintén jelentős növekedést jelent. Az eladott bérletek száma az elmúlt évadban megközelítette a 2800-at, ezt a számot természetesen szeretnék az új évadban túlszárnyalni, illetve az említett nézőszám tekintetében is további emelkedést vár a főigazgató. Mint mondta, ennek érdekeben a Partiumi Keresztény Egyetemmel együttműködve egy átfogó szociológiai felmérés elkészítését tervezik, amely alapján pontos képet kaphat a színház vezetése a közönség és színház kapcsolatáról. A főigazgató kitért még a színház önkéntesi rendszerének „intézményesítésére” és a Szigligeti Tanoda (SZITA) elindítására is. Papírsárkány és Szigligeti az új évadban Szabó K. István, a Szigligeti Társulat művészeti igazgatója kezdte meg az évadterv ismertetését. Az első bemutató, amelynek próbái a napokban kezdődtek, Turgenyev Egy hónap falun című darabja alapján készült produkció lesz Papírsárkány címmel. A Harsányi Zsolt rendezte előadás bemutatójára előreláthatóan október 11-én kerül sor. Szilveszteri bemutatóként Giulio Scarnacci és Renzo Tarabusi népszerű vígjátékával, a Kaviár és lencsével készül a társulat Lendvai Zoltán rendező vezetésével. Szigligeti Ede születésének 200. évfordulója lévén, az évad második felében a Szigligeti című előadást tűzi műsorra a színház, ezt a Selmeczi György-Béres Attila szerzőpáros jegyzi, előbbi rendezi is. Kamara-előadásként Beckett Godot-ra várva című darabját maga a művészeti igazgató állítja színpadra, emellett a Nagyvárad Táncegyüttessel koprodukcióban készül a Cirkusz című táncszínházi előadás, Nagy Dániel műve alapján, Juronics Tamás rendezésében. Úgynevezett pódium-előadások is szerepelnek az évad kínálatában, mégpedig (szintén évforduló kapcsán) Weöres Sándor verseit dolgozzák fel a Szigligeti Társulat és a Lilliput Társulat művészei két, párban bemutatott produkcióban, Regélő, illetve Hazatérés címmel. Ahogy az elmúlt évadokban is, vendégelőadások is várják a bérletet váltókat: a szatmárnémeti színház Harag György Társulata John Millington Synge darabját, A nyugati világ bajnokát hozza el Nagyváradra, illetve ifjúsági bérlet keretében mutatja be a Boldogságia című produkciót, amely Mikó Csaba műve alapján készült. A Csokonai Színházzal is folytatódik az együttműködés: Hrabal Gyöngéd barbárok című szatíráját mutatják be a debreceniek Nagyváradon, a tervek szerint az évad második felében. Természetesen folytatódik a színház iskolaprogramja is: a diákok az évforduló kapcsán Szigligeti művét, a Liliomfit dolgozzák fel. Továbbra is műsoron marad A fiú (amely már több fesztiválmeghívást is kapott), a My Fair Lady, A Nagy Romulus, illetve a Tűzoltó. Hamarosan Fux Feszt Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója elmondta, az első bemutatóra már augusztus 22-én sor került, Szatmárnémetiben. A Tánckörkép Erdélyből című folklórműsort László Csaba, az együttes koreográfusa rendezte. Novemberben mutatják be A villa és a Vigyázó látomás című produkciókat, melyeket együtt játszanak majd. Az előbbi rendező-koreográfusa szintén László Csaba, míg az utóbbit Orza Călin jegyzi. Emellett a Cirkusz című produkció is szerepel még a táncegyüttes repertoárján, hiszen ez a Szigligeti Társulattal közös előadás. A Lilliput Társulat a Fux Feszt bábfesztivál keretében, szeptember 11-én, Szigligeti Edécske címmel mutatja be Urbán Gyula szerzeményét. A debreceni Vojtina Bábszínházzal közösen készül majd a Cókmók című bábelőadás Bartal Kiss Rita rendezésében, majd a Genézis című nonverbális előadás bemutatója következik jövő februárban. A produkció Az ember tragédiája alapján készül, rendezője Cristian Pepino. A kisiskolás bérlet keretében kerül sor a Janikovszky Éva műve alapján készült Kire ütött ez a gyerek? című vendégelőadásra, amelyet a sepsiszentgyörgyi színház bábtagozata mutat be Nagyváradon. A részletes évadkínálat hamarosan megtalálható a színház honlapján is, ahol a bérletárakról is részletes információt kaphatnak az érdeklődők. Az előadásokról rövid leírás szintén a honlapon, illetve a bérlethirdető füzetben található. Az új évadról részletes tájékoztatást kaphatnak, azok is, akik ellátogatnak a Szigligeti Színház Fő utcai standjához. Bérletet váltani a színház pénztárában lehet augusztus 23-ától naponta 12-16 óra között (hétfő és hétvége kivételével). Maszol.ro 2013. szeptember 6.Zsúfolt évad, változatos programok a láthatáronÉvadnyitó sajtótájékoztató a kolozsvári magyar színházban Rendkívül zsúfolt évad elé néz a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mondta Tompa Gábor színházigazgató az intézmény emeleti előcsarnokában tegnap megtartott sajtótájékoztatón, kilenc új bemutatóval várják a közönséget, láthatók régebbi előadások új szereposztásban, műsoron tartanak néhány elmúlt évadbeli sikeres előadást, és gazdag járulékos programmal jelentkeznek, bővítve az eddigi palettát új témákkal, új meghívottakkal és új műfajokkal is. Vasárnap lesz az első, idei évadbeli produkció előbemutatója, Johannes von Tepl középkori szerző A földműves és a halál című művét Mihai Măniuţiu színpadi változatában és rendezésében láthatja a közönség. Amint azt már szombati lapszámunk színházi rovatában is olvashatták, a 2013/2014-es évadban öt nagytermi- és négy stúdióelőadás bemutatását tervezik, a nagyteremben először október 16-án tartanak bemutatót, Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam című művét Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezi, a színpadi adaptációt David Jarab jegyzi. További bemutatók: Demény Péter: Bolero (ősbemutató, stúdió, rendező: Albu István), Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom (nagyterem, rendező: Silviu Purcărete), Miroslav Krleža: Léda (nagyszínpad, rendező: Robert Raponja), A. I. Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya (stúdió, rendező: Urbán András), Stephen Sondheim: Sweeney Todd (nagyszínpad, rendező: Dragoş Galgoţiu), Caravaggio (stúdió, rendező: Robert Woodruff), Stephanie Robinson & Theodore Shank: Serena in X-tremis (nagyszínpad, rendező: Albu István). Ezekhez adódik a Szputnyik Hajózási Társaság és az Európai Színházi Unió projektjében készülő előadás, amelynek írója-rendezője Bodó Viktor, és a kolozsvári társulat tagjai közül is részt vesznek a produkcióban. A Social Error – Utolsó ember... című „társadalmi túlélő-show” november elején lesz látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán, két alkalommal. Ami az eseményszerű felújításokat illeti, a Ványa bácsi és a Visszaszületés kerül ismét a nézők elé, új szereposztással, és több produkciót is műsoron tart a színház az eddigi évadokból. Néhány név a járulékos programsorozatból: itt lesz Esterházy Péter, Dragomán György és György Péter, de koncertekre és vendégelőadásokra is sor kerül majd a sorozat keretében. Visky András művészeti aligazgató elárulta azt is, hogy novemberben felolvasószínház formájában a közönség megismerkedhet egy eddig ismeretlen Szabédi László-darabbal, amelyre a színház archívumában találtak rá. Nosztalgiával emlékezett meg Tompa Gábor igazgató a húsz évvel ezelőtti angliai turnéról, amikor a társulat – a színház történetében először – az általa rendezett Ionesco-darabbal, A kopasz énekesnővel több mint egy hónapon át vendégszerepelt Nagy-Britannia több városában. – Ekkor nyíltak ki Európa kapui a színház számára, azóta az intézmény a világ mintegy húsz országában turnézott, és ennek folyományaként lehet elkönyvelni azt is, hogy 2008-ban az Európai Színházi Unió tagja lett – jegyezte meg az igazgató. Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 31.Kötelékek – kézfogásokOktóberi napjaim, napjaink Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket. Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor. 2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat. Futball-beszéd (és hallgatás) Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza. Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel… (Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.) Iskola, egyetemi beszéd A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket. A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról. Szobrok beszéde Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is. És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete. Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.” A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról. Brassó, Székelyudvarhely A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából. Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”. Irodalmi beszéd, színházi beszéd Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem. Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.) Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.) Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is. Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal. Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2014. július 31.Sok magyar darab az új évadbanA váradi közönség igényeinek eleget téve több magyar darabot játszik, és könnyedebb darabokat magában foglaló bérletházat is kialakít következő évadjára a nagyváradi Szigligeti Színház – hangzott el a csütörtökön tartott évadismertető sajtótájékoztatón. „A Szigligeti Színtársulat következő évadjában tizenöt cím lesz a repertoáron, ugyanis az új produkciók mellett egy sor, a tavalyi évadban készült előadást is színen tartunk” – mondta Szabó K. István, a színház Szigligeti Társulatának leköszönő művészeti igazgatója. Megtudtuk azt is: az új évad első premierje Molnár Ferenc Liliom című külvárosi legendája lesz Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház főigazgatójának rendezésében. Idén szilveszterre is egy zenés vígjátékkal készül a társulat, ugyanis Kellér-Szenes-Horváth: A szabin nők elrablása című előadást viszi színpadra Halasi Imre rendezésében. A harmadik nagyszínpadi bemutató jövő februárban lesz: Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját Anca Bradu rendezésében láthatja majd a nagyérdemű. Stúdióelőadások A stúdióelőadások sorát Balogh Attila rendező műhelymunkája nyitja majd, aki A hetedik lépcsőfok címmel Hrabal meséket állít színpadra. Várhatóan áprilisban mutatják be Parti Nagy Lajos-Darvas Ferenc Ibusár című darabját Szabó K. István rendezésében, ezt követően pedig a kassai Thália színház igazgatója, Czajlik József rendezi meg az Álom(város)nézés című darabot, mely Ady Endre és Márai Sándor életútját állítja párhuzamba. Ennek az előadásnak a bemutatójára várhatóan jövő májusban kerül sor. Mint Szabó K. István elmondta, a következő évadban Firtos Edit színművésznő készül önálló esttel, aki Tasnády Sáhy Péter F.E. vallomások című munkáját fogja előadni. Vendégelőadások Az elmúlt évek örvendetes hagyományát követve a következő évadban is lesznek a váradi színházban bérletcserés előadások. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Bertolt Brecht – Kurt Weill Koldusopera című előadását hozza el Babarczy László rendezésében. Szintén visszatérő vendég Váradon a debreceni Csokonai Színház, amely a következő évadban Nancy Huston Iokaszté királyné című előadását kínálja fel a váradi közönség számára. A Gemza Péter rendezte darab érdekessége, hogy az Oedipus történetet Iokaszté királynő szemszögéből láttatja. A következő bérletcserés rendszerben bemutatott darab Sütő András Advent a Hargitán című előadása lesz, amelyet a békéscsabai Jókai Mór Színház hoz el Nagyváradra. A felsorolt új előadásokon kívül műsoron maradnak a Szigligeti Társulat Világcirkusz, Godot-ra várva, Szigligeti és Hazatérés című produkciói, valamint Gajai Ágnes Piaf et Ágnes című önálló estje is. Bérletházak Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója a sajtótájékoztatón elmondta, az évad összeállításában figyelembe vették azt, hogy milyen jelzéseket kaptak a közönség köréből: ennek köszönhető az, hogy több magyar előadás került a repertoárba. Czvikker Katalin elárulta, többen jelezték azt, hogy több vidám, táncos darabot szeretnének látni. Szabó K. István közölte, még nincsenek véglegesen kialakítva a bérletházak, de az biztos, hogy lesz felnőtt-, ifjúsági-, diák- és kisdiákbérlet. Az elképzelések szerint a felnőttbérletházakat úgy fogják csoportosítani, hogy legyen egy külön bérletház azok számára, akik csak a könnyedebb előadásokat szeretnék megtekinteni. Czvikker Katalin bejelentette, hogy a bérletárak nem változtak, továbbá a bérletházak közötti átjárást úgy biztosítják, hogy a bérletesek mindig árkedvezménnyel vásárolhatnak jegyet a színházban bemutatott, de a saját bérletházukban nem szereplő előadásokra. Olyan bérletház nem lesz, ami minden előadást magában foglal, szögezték le. Színház az iskolában Jövőre is folytatódik az Iskola a színházban, színház az iskolában nevű programsorozat. A Szigligeti Színtársulat a 450. éves Shakespeare évfordulóra való tekintettel a nagy drámaíró Rómeó és Júliáját dolgozza majd fel váradi iskolásokkal. A programba a következő évadban bekapcsolódik a Lilliput Bábtársulat is, mely a Diótörőt rendezi meg. A produkcióban huszonhat, tizennyolc év alatti diák fog szerepelni. Az előadás rendezője Tóth Tünde, a Szigligeti Színház színművésze lesz, vendégként pedig fellép majd Peller Károly a budapesti Operettszínház szólistája. Ennek az előadásnak a premierje november végén lesz. Bábtársulat és táncegyüttes Szőke Kavinszki András, a Lilliput Társulat művészeti igazgatója ismertette, hogy mivel készülnek még a következő évadban. A bábosok első bemutatója október végén Petőfi Sándor A helység kalapácsa című előadása lesz, Bartal Kis Rita rendezésében. Jövő év februárjában kerül először színpadra a Szent László csudatettei című előadás, melynek szövegét a fiatal váradi Bíró Árpád írta, a zenéjét pedig Lászlóffy Zsolt jegyzi. És végül 2015 áprilisában mutatja be a társulat a Brémai muzsikusok című bábelőadást Rumi László rendezésében. Egy új koprodukcióról is beszámolt Szőke Kavinszki András: a debreceni Vojtina bábszínházzal együttműködve készül el a Két mese a hársfa alatt című előadás, valamint továbbra is játszák a debreceniekkel tavaly közösen elkészített Tündérléptefű és Genezis című előadásokat. Vendégelőadások is lesznek Nagyváradon: a debreceniek ismét elhozzák Váradra Boldog képek című előadásukat, míg a miskolci Csodamalom Bábszínház A kiskakas gyémánt félkrajcárja című darabját fogja bemutatni nálunk. Nagyvárad Táncegyüttes Czvikker Katalin főigazgató a Nagyvárad Táncegyüttes jövő évadjának programját ismertette. A táncegyüttes első bemutatója a Pomádé király új ruhája lesz szeptember végén, Dimény Levente rendezésében, majd következik várhatóan decemberben Euripidész Elektrájának mozgásszínházi előadása Győrfi Csaba rendezésében, 2015 februárjában pedig a Rózsa Sándor alakját megidéző Betyárvilág című előadást mutatják be, melynek rendezője László Csaba lesz. Új stúdió Új stúdiótermet bérel a nagyváradi Szigligeti Színház. A helyiség a Sonnenfeld-palota földszintjén van. Itt kapnak helyet a társulat kamara- és stúdióelőadásai, de próbákat is tudnak itt tartani, illetve raktárként és kelléktárként is tudják hasznosítani az ingatlanrészt. Czvikker Katalin elmondta, hogy ez ideiglenes megoldás, hiszen azt szeretnék, ha nem kellene bérelt épületben dolgozniuk, hanem a megyei tanács biztosítana a színház számára stúdiótermet. Mint ismeretes, a volt Transilvania mozi épületét szemelték ki erre a célra a színház számára, de annak az ingatlannak a felújítása folyamatosan késik. Személyi változások Szabó K. István művészeti igazgató közeljövőbeli távozása mellett további személyi változások is történtek a Szigligeti Színház háza táján. Szabó K. István elmondta, hogy Varga Balázs színművész a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz szerződött, míg Pál Hunor a következő évadban már a debreceni Csokonai Színházban folytatja pályafutását. Szőke Kavinszki András bejelentette: Gnadig Kornélia elhagyta a Lilliput Társulatot, ő szabadúszóként kíván a továbbiakban dolgozni. Helyette a bábtársulat átigazolta Csepei Róbertet a Szigligeti Színtársulattól, aki a Helység kalapácsában máris főszerepet fog kapni. Együttműködések, fesztiválok A nagyváradi Szigligeti Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház közös produkcióban idézi fel Szent László alakját, tudatta Czvikker Katalin menedzser. A székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közreműködve tartják meg augusztus 16–19. között Székesfehérváron a Szent László alakját megidéző Koronázási Ünnepi Játékokat. A darab rendezője Szikora János, a Vörösmarty Színház főigazgatója, az előadás hanganyagát a Nagyváradi Állami Filharmónia tagjaiból álló együttes játszotta és vette fel, a játékban részt vesz a Nagyvárad Táncegyüttes tíz táncosa, valamint Dobos Imre színművész, a játék Angyalkórusát a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium és a nagyváradi Szent László római-katolikus teológiai Líceum kórusainak tagjai fogják alkotni. Az együttműködés folytatásaként augusztus 23-án délután Szent László családi napot rendeznek a nagyváradi római katolikus püspöki palota kertjében, amelyen egy liturgikus játékot adnak elő: fellép a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium és a váradi Szent László iskola kórusa. A családi nap alkalmával felállítják azokat a mintegy öt méter magas bábokat, amelyeket a székesfehérvári koronázási játékon is felhasználnak. Projektek A Szigligeti Színház más projektben is szerepel: az egyik az augusztus 3-10. között megrendezendő Esztergomi Bábtábor, amelyen a Lilliput Társulat vesz részt hatvan gyerekkel. Itt a bábtársulat a Regélő és a Paprika Jancsi kalandjai című előadásait mutatja be. Szőke Kavinszki András, a Lilliput Bábtársulat vezetője elmondta, hogy idén szeptember 1–8. között szervezik meg Havasrekettyén a Diótörő alkotótábort, amelyen összesen mintegy ötvenen vesznek részt. A továbbiakban Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy a színház drámaíró pályázatot hirdetett három kategóriában. A debüt kategóriába 82 pályamunka, a drámaíró pályázatra 35, a román nyelvű drámapályázatra pedig szintén 35 pályamű érkezett. Eredményt szeptember végén vagy október elején hirdetnek. Gazdag programkínálat A Szigligeti Színház a különböző előadások színrevitele mellett a következő évadban is számos egyéb programmal kedveskedik a nagyváradi kultúraszerető közönségnek. Ismét megrendezik a Holnap Után Fesztivált, melyet jövő év április 15–19. között bonyolítanak le. Új fesztivált alapít a Nagyvárad Táncegyüttes: a Nemzetközi Tánc- és Összművészeti Fesztivál elnevezésű rendezvénysorozatra 2015. május 19–24. között kerül sor, ennek szakmai-művészeti vezetője Novák Péter lesz. A fesztivál keretében táncművészeti intézmények mutatkoznak be workshopok, konferenciák keretében, jelentős táncművészeti társulatok adják elő saját előadásaikat, az összművészeti részt pedig performanszok, kiállítások stb. képviselik majd. Jövő év októberében újra megrendezik Nagyváradon a Fux Bábfesztivált, amelynek lesz egy versenyprogramja és egy off programja is. Ezen a fesztiválon a szervezők számítanak a hat romániai magyar bábtársulat részvételére, emellett elképzelhető, hogy külföldi társulatok is fellépnek majd. Pap István, erdon.ro 2014. december 30.„Fő célom, hogy Váradon legyen egy jó színház”A nagyváradi Szigligeti Színház újranyitásával egy időben robbant be a váradi magyar színházi világba Hunyadi István színművész, aki az első perctől kezdve rendkívül aktív tagja a társulatnak. Alábbi interjúnkból kiderül, mennyire sokoldalú művész ő, a színművésszel készült interjút az alábbiakban olvashatják. – Az idén részt vettél a tavaly beindult a nagyváradi Színjátszó Tanoda (SZITA) munkájában: erről a munkáról mesélj valamit. – A SZITA egyik drámagyakorlatot oktató tanára vagyok Csatlós Lóránt és Tóth Tünde mellett. Mivel az első évben a fiatalok főleg nonverbális jelenetekkel és improvizációs gyakorlatokkal foglalkoztak, ezért úgy gondoltam, hogy idén valami konkrétabb feladaton dolgozok velük. Shakespeare Szentiván-éji álom című darabjából dolgozunk fel egy felvonást. Azt szeretnénk, ha ebből születne egy előadás jelmezekkel, díszletekkel. Ismeretlen arcok nincsenek a csoportban, mert van köztük olyan, akivel már foglalkoztam, van, akit már láttam színpadon, mert benne volt a Színház az iskolában, iskola a színházban projektben. Persze vannak még bizonyos technikák, amiket el kell sajátítsanak, és én abban akarok a segítségükre lenni, hogy legyen fogalmuk a színjátszásból, és ne csak az ösztönökre hallgatva tudjanak színpadra lépni. Én el szoktam nekik mondani, hogy nem szeretném, hogy belőlük színész legyen, hanem abban akarok segíteni, hogy kamatoztassák az itt szerzett tudásukat, akár egy állásinterjúra mennek el, akár felvételiznek valahova, vagy szóbeli vizsgájuk van. Azt szeretném, ha a közös munka segítené őket abban, hogy felvállalják önmagukat, a véleményüket, kiálljanak magukért és akár egymásért is, mert ez egy csapatmunka. Ezek a tréningek arra is jók, hogy megismerjék önmagukat, hogy fejlesszék a személyiségüket, a képességeiket, például a koncentrációt, a gyors tanulást, a helyzetfelismerést, amikre az élet szinte minden pillanatában szükségük lehet. – Ha jól tudom, nem ez az egyetlen olyan projekt, amelynek keretében diákokkal dolgozol. – Valóban; már negyedik alkalommal veszek részt a Színház az iskolában, iskola a színházban projektben. Október végén kezdtük a munkát, idén a Rómeó és Júliával foglalkozunk. Én az eminescus diákokkal dolgozok, a csoportom az ötödik felvonást kapta. Volt egy szereplőválogatás is, de én a legelején megmondtam nekik, hogy bárkivel szívesen foglalkozom, nem fogok senkit kitenni, mert ez a projekt nem arról szól, hogy színészi tehetségeket keressünk. Az én feladatom az, hogy folyamatosan motiváljam őket, hogy dolgozzanak, foglalkozzanak magukkal, ügyeljenek egymásra, és jól teljen nekik az együtt eltöltött idő. Idén van két diákom, akik az előző évben is részt vettek ebben a programban, de nagyon szeretek új arcokkal is dolgozni, mert mindig meglepő, hogy mit hoz ki belőlük egy ilyen helyzet, ezért igyekszem arra is figyelni, hogy azok is nagy szerepet kapjanak, akik teljesen újak ebben a munkafolyamatban. A fiatalok és a színház – Ezeknek a programoknak a segítségével nőtt valamelyest a váradi fiataloknak az érdeklődése a színház iránt? – Egyre több fiatal, diák jár színházba. A Színház az iskolában, iskola a színházban projektek végén megszülető előadásokat megnézik olyan iskolások is, akik amúgy nem járnak feltétlenül színházba. Azt hiszem, ezekkel a programokkal egy kicsit közelebb hoztuk a határokat, mert mégiscsak van egy határ, amit nem is biztos, hogy jó lenne átlépni. – Milyen határra gondolsz? – Arra, hogy mi nem az osztálytársaik vagyunk, hanem színészek, akik abban a helyzetben oktatók, tanárok vagyunk. De azt hiszem egy kicsit közelebb hoztuk magunkhoz őket, és szerintem ők ennek a személyes ismeretségnek a tudatával fognak felnőni, és színházba járni. Talán jó az, ha az emberek egyre inkább otthon kezdik érezni magukat a színházban, és nem egy olyan helynek tekintik, ami egy teljesen érintetlen, elérhetetlen szentély. Noha valamilyen mértékben valóban szentély a színház, de jót tesz az, hogyha a néző, aki bejön oda, mégis a magáénak érzi, mert végül is a színház minden váradi lakosé, aki úgy dönt, hogy vesz egy színházjegyet. – Milyen más projektekben veszel még részt? – Az évad elején volt egy felolvasó színházi előadásunk, a Bányavizet (Székely Csaba drámaíró darabja – szerk. megj.) olvastuk fel. Ez is nagyon inspirált, meg az is, hogy Kolozsváron többször voltam ilyen előadásokon, ahol színészek, és főleg diákok olvastak szövegeket. Most többen is összedugtuk a fejünket, de én kezdtem el harcolni azért, hogy indítsunk be egy felolvasó színházi sorozatot. Úgy határoztunk, hogy az idén kortárs magyar darabokat olvasunk fel. Ez lett a Daraboló elnevezésű projekt, melynek keretében elsőként Háy János Mandragóra című darabját adtuk elő, a következő pedig Egressy Zoltán Nyár utca, nem megy tovább című műve lesz, amit január 27-én olvasunk fel. Felolvasó színház – Ki válogatja a darabokat? – Első alkalommal közösen keresgéltünk darabokat Karetka Adalberttel (a Szigligeti Színház irodalmi titkára – szerk. megj.), és volt, ami nekem tetszett inkább, volt ami neki, és akkor találtunk ezt a Háy János darabot, amire mind a ketten azt mondtuk, hogy ez jó. A második darabot én találtam, viszont közben Ababi Csilla kollégám is nagyon sokat olvasott, és folyamatosan kommunikáltunk, arról, hogy mit kellene bemutatni a jövőben. A felolvasó színházi esteknek lesz egy rendszere, a tervek szerint minden hónapban valamelyik keddi napon fogunk felolvasni, és a helyszín is folyamatosan változni fog. Ennek a projektnek van egy kutatás jellege is: azt keresem, hogyan tud úgy érdekes lenni egy szöveg, hogy a mozgásokat és a színészi játékot minimalizáljuk. A helyszín számomra szintén kutatási forrás, arra vagyok kíváncsi, hogy a színház hol tud érvényesülni. Az egyik felolvasó esthez kinéztem egy irodaházat is – nem tudom, hogy engedélyt is kapok-e rá –, és amikor jobb idő lesz, szabadtéri helyszíneket fogok keresni. A felolvasó színházi előadásokon valójában témákat próbálunk feldobni magunknak és a közönségnek is, bizonyos kérdéseket próbálunk megfogalmazni, és esetleg válaszolni rájuk. – Van a projektben egy olyan szándék is, hogy általa közelebb hozzátok a kortárs drámát a közönséghez? – Van. Én nagyon szeretem a kortárs darabokat, mert azok ugyanazokkal a problémákkal foglalkoznak, mint a mai ember. És a projekt a színészeknek is hasznos, mert jól olvasni eszköztelenül nagyon nehéz. A próbák tulajdonképpen beszélgetésekből állnak, és nem abból, hogy van egy rendező, vagy bárki, aki megmondja, hogy mit akar. Mindenki szokott mindenkinek tippeket adni, és a próbafolyamat lényege az, hogyan tudják a színészek a szöveget a lehető legjobban felolvasni. Úgy érzem, hogy ez a munka a színészeket kondícióba hozza. Próbafolyamat – Milyen színészi munkában vagy benne jelenleg? – Az évadot a Liliommal kezdtük, abban benne voltam, és jelenleg két nagyon különböző darabot próbálunk párhuzamosan. Az egyik, A szabin nők elrablása egy klasszikus értelemben vett próbafolyamat konkrét szöveggel, dalokkal, koreográfiával, míg a másik, (A hetedik lépcsőfok című előadásról van szó Balogh Attila rendezésében – szerk. megj.) egy szabadabb próbafolyamat olyan értelemben, hogy nincs szövegkönyvünk, nincsenek konkrét dalok, csak helyzetek vannak, amiket a rendező ajánl, és mi arra improvizálgatunk a legjobb tudásunk szerint. És nyilván ott lebeg előttünk folyamatosan Hrabal szelleme is. Azt is lehet már tudni, hogy játszani fogok A mi osztályunk című darabban, amit Anca Bradu fog rendezni. Nagyon kíváncsi vagyok erre a munkára, mert kakukktojás vagyok a szereposztásban. Csak negyven év körüli színészek játszanak benne, és én vagyok az egyedül harminc év alatti színész az előadásban. – Ha már a színházi közösség és a korosztályok szóba kerültek: hogyan érzed magad azok után, hogy saját korosztályodból két tag, Pál Hunor és Varga Balázs is elhagyta a társulatot? – Nem örülök annak, hogy úgymond egyedül maradtam a társulatnál ebben a korosztályban, már csak amiatt is, mert számomra nagyon kedves emberekről van szó, akikkel nagyon hasonlóan gondolkozom a színházról. Azt érzékelem, hogy több szerepet kapok, mert egyedül vagyok ebben a korosztályban, míg eddig úgy volt, főként Balázzsal, hogy hol ő játszotta a harminc év alatti főhőst, hol én. De én nagyon szeretek dolgozni, szóval ez nekem nem teher, sőt, abból a szempontból örülök ennek a helyzetnek, hogy még több lehetőséget kapok, mert azt gondolom, most van itt az ideje, hogy mindenben részt vegyek, amiben tudok. Alkotótárs – A színház újraindításával csöppentél bele a váradi magyar színházi életbe. Az elmúlt évek tapasztalatait összegezve mennyire érzed azt, hogy sikerült belopnod magad a váradi közönség szívébe? – Én úgy érzem, hogy nagyon pozitívan állnak hozzám a nézők, és ennek konkrét hozadéka is van. Például tavaly volt a Szigligeti című előadás bemutatója, és a közönség döntötte el azt, hogy ki legyen a főszereplő, és a publikum engem szavazott meg, pedig rajtam kívül Kovács Leventére, Pál Hunorra, Varga Balázsra és Szotyori Józsefre is lehetett szavazni. Ez nekem nagyon jól esett, de azt nem mondom, hogy minden pillanatban úgy éreztem, hogy a nézők kedvelnek engem. Főleg az elején éreztem azt, hogy a közönség nem igazán ért engem, a színpadi létemet, a játékomat. De valószínűleg ez az érzés csak bennem volt meg, mert én nem tudok úgy dolgozni, hogy nem érzem magam szabadnak, és az elején ezt sehogy sem tudtam elérni. Meg kellett tanuljam, hogyan tudok úgy kiállni magamért, hogy a rendező meg a partnerek is alkotótársként nézzenek rám. Pap István erdon.ro 2016. július 15.Meghalt Esterházy Péter Kossuth-díjas íróMeghalt Esterházy Péter – közölte az MTI-vel az író családja és kiadója. „A család és a Magvető Kiadó mély fájdalommal tudatja, hogy 2016. július 14-én a délutáni órákban Esterházy Péter elhunyt" – olvasható a család és Nyáry Krisztián igazgató közleményében. A kiadó a család kérésére mást nem közölt. A 66 évesen elhunyt Kossuth-díjas írót a Magvető Kiadó saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Esterházy Péter, aki a mai magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja volt, tavaly októberben az Élet és Irodalomban írott cikkében jelentette be, hogy súlyos beteg, hasnyálmirigyrákkal küzd. Betegségéről könyvet is írt, amely Hasnyálmirigynapló címmel jelent meg az idei könyvhétre. A rendezvényt az író nyitotta meg június 9-én és ez a kötet volt a legnépszerűbb a könyvhét fővárosi programjain. Esterházy Péter író halála súlyos veszteség a magyar és a nemzetközi irodalmi életnek – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma csütörtök este az MTI-vel. „Aki írónak születik, az egyúttal felelősnek születik mindazokért, akiknek ír. A posztmodern író felelőssége annál nagyobb, minél mélyebb benne ennek a felelősségnek a felismerése. Így született az az életmű, amely gazdagon, briliáns újításokkal, nyelvi meglepetésekkel árad és ostromolja a mai olvasó felszínes izgalmaktól megfáradt agyát és szívét. Tud újat, tud valami frissebbet mondani a mai és az utánunk jövő nemzedéknek. Tud meglepő és egyúttal nagyon ismerős lenni. Tud a miénk lenni” – olvasható az Emmi méltatásában. A történelmi szerepet betöltő Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottja Budapesten született 1950. április 14-én. Az író születése után nem sokkal a családot Hortra telepítették ki, a fiatal Esterházy Péter az 1956-os forradalom után főként az általános iskolában szenvedte el az úgynevezett osztályharc megkülönböztetéseit. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, az ELTE Természettudományi Karán diplomázott matematika szakon, számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott 1978-ig, utána az írást tekintette főfoglalkozásának. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével, a szocreál termelési regény paródiájával aratta. A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei – Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi –, 1987-ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét. Későbbi „nő-tárgyú” könyvei (Hrabal könyve, Egy nő) arról tanúskodnak, hogy írójuk hihetetlen beleérzéssel térképezte fel és tárta olvasói elé a nőiség lényegét, finom árnyalatait. Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit. Futballkönyvei (Utazás a tizenhatos mélyére, Semmi művészet) is nagy népszerűségnek örvendenek. 2010-ben jelent meg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláit írta tovább „esterházyul”. 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös. Drámaíróként is jelentőset alkotott, színpadon is játszották Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, a Harminchárom változat Haydn-koponyára és az Én vagyok a Te című darabjait. Műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája). Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának és a Berlini Művészeti Akadémiának. Több rangos elismerésben is részesült, 1996-ban Kossuth-díjat kapott, 1999-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat vehette át. MTI Erdély.ma 2016. július 15.A végső maszk: a maszknélküliségElhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle. - Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle. - Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem. - Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv? - Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel. - Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat. - Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel. - Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki? - Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez. - Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul? - Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót. Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen. - Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak? - Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható. - Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább? - Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van. - Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e? - Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el… Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj. - Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az. - Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik. - Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet. - Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek. - Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet… - A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény. - Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos? - Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban. - Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet? - Igen, van már e-mail címem. - Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is… - Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni. - Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó? - Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett. - Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez? - Nem tud jobban lenni. - Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet? - Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is. - Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék? - Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok. erdelyiriport.ro lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
